Maga a telep a környék - akkor - százötven villáját látta el, az induláskor évi nyolcvanezer köbméternyi vizet biztosított.

A kívülállónak ma már felfoghatatlan, hogyan juthatott saját víztoronyhoz néhány száz civil. A városrész múltjába beleásva azonban kiderül, nincs min csodálkozni. A századelő és a második világháború között gyakorlatilag önálló közigazgatású terület (ahogyan a helyiek mondják: Ó-Mátyásföld) a kor egyik legelegánsabb villaövezete volt, nagypolgárok, arisztokraták lakták.

Hogy miért éppen itt vettek házat maguknak a századforduló gazdagjai, megmagyarázzák a hely adottságai: a pazar múltról tanúskodó negyed egyaránt közel volt a belvároshoz és a gödöllői királyi kastélyhoz, ráadásul kitűnő közlekedési kapcsolatokkal. A gödöllői HÉV akkoriban egészen a Keleti pályaudvarig bejött.

A siófokira emlékeztető, annál valamivel kisebb víztorony az ötvenes évek elején a Fővárosi Vízműveké lett, amely nem sokáig használta. A rendszerváltozás után a XVI. kerületi önkormányzat kapta meg, amely ugyancsak nem tudott mit kezdeni a már erősen romló vasbeton építménnyel, ezért elhatározta, hogy - a neki is elfogadható célra - eladja. A hasznosításra 1995-ben írta ki pályázatát, amelyre hárman jelentkeztek.

A tendert végül egy építész, a városrészben élő Répai Éva nyerte, aki irodát és több műteremlakást álmodott a toronyba.

A kerület főépítésze örül az 1995-ös döntésnek. Tóth Miklós szerint a torony jó kezekben van, részint mert megmenekül, másrészt pedig azért, mert az iroda és a lakások aligha zavarják majd a csendes szomszédságot. Úgy tudjuk, az egyik pályázó azért esett ki, mert eleve jelezte: vendéglátóhelyet nyitna az építményben.

Répai Éva építészirodáját a nyolcszögletű torony földszintjén rendezi be, egyik oldalán hosszanti helyiséggel megtoldva.

A tartóoszlopok közét - egyebek mellett a fagyások okozta pusztulást megállítandó - befalazza, a falakon ablakokat nyit, és így egymás fölött két lakást alakít ki, fölöttük két méter magas, körbefutó teraszt létesít. Valószínűleg a víztároló térben is lakás lesz. A torony közepén felnyúló négyzet keresztmetszetű aknában, ha minden jól megy, egyszer lift lesz. A feljárást addig is a nyolcszög egyik üresen hagyott cikkelyében megépítendő csigalépcsővel oldja meg. A tornyot, csakúgy, mint régen, a végén sárgára festik.

Répai Éva szerint a víztorony végsőkig letisztult formájú, minden ízében funkcionális mérnöki remekmű, amelyet nem szabad teljesen elzárni az ipari építészet és egyáltalán a városrész múltja iránt érdeklődő publikum elől. Ezért már most bejelentette: senkit nem zavar el, ha bezörget hozzá, hogy szeretne körülnézni a torony tetejéről.

Ennek módja az, hogy a mellékelt vázlat szerint a földtől indulva körbefalazza nyolcszögletű építményt, a körbefutó erősítéseknél alakítja ki a födémet, egyben beköti a betonba a felfelé folyamatosan szűkülő falazatot.

A mintegy öt méteres szintenkénti belmagasságot galériákkal osztja elfogadható méretűre, s meghagyja annak a lehetűségét is, hogy a víztorony középvonalában kanyargó csigalépcsőt majd egy lift váltsa ki a távoli jövőben. Erre utal a vázlaton a tetőtér közepén látható lift-gépház. A valaha vizet rejtő tartály minden oldalon ablakokat kap majd, s innen lehet élvezni a fantasztikus körpanorámát.

Ezzel a megoldással megvalósul a víztorony védelme, hiszen a teljes építmény az épület belső, védett oldalára került, s egyúttal használhatóépület válik a semmire sem jó víztoronyból. Ez a pályázat igen megnyerte az önkormányzati illetékesek tetszését, s az építész hölgy 3 millió forintért (a fenti kötelmekkel) megvásárolhatta az ingatlant.