Püff neki! Sehol a kaland, a remélt búvárromantika. Elszontyolodunk. Hát még, amikor megtudjuk, hogy a torony felújítása és lakóépületté alakítása sem volt éppen móka, kacagás. Szakmai részletekkel e helyütt nem untatnánk a kedves olvasót, még a kívülálló is elképzelheti, mit jelent gatyába rázni egy közel negyven éve pusztuló vasbeton monstrumot. Amely ráadásul ipari létesítményként furfangos szerkezetű, és ravasz építészeti megoldásaival gyakran akadályozza a más irányú felhasználást. Olyannyira, hogy bár Répai Éva családjában szinte mindenki mérnök végzettségű (korábban maga is élelmiszer-ipari gyárak tervezésében vett részt), az építkezés folytatásához olykor még a család tagjainak is komoly fejtörésre volt szükségük. A kivitelezés sem volt egyszerűbb, hogy csak egy példát említsünk: ekkora monstrumot felállványozni szinte megfizethetetlen lett volna, ezért Répai Éva 72 éves, egyébként szintén mérnök édesapja beiratkozott egy tanfolyamra, megtanulta az alpintechnikát, hogy később lányának, valamint a kőműveseknek továbbadhassa tudományát.

Szóval halmozódtak a nehézségek, márpedig a terveket valóra kellett váltani, mert ha menet közben netán kiderül, hogy a torony mégiscsak alkalmatlan arra, hogy lakóházzá alakítsák, akkor a lebontás hétmilliós költségét is az új tulajdonosnak kellett volna állnia.

És most itt tartunk, mutatja a kívülről bevakolt épületet Répai Éva.

Ma már a víztorony hosszú lábaira „kabát” került, azaz nem egy póklábakon álló víztartályt látunk, hanem egy égbe nyúló, huszonhét méter magas épületet. Beljebb lépve meg egy lakássá alakított száz négyzetméteres alsó szintet, a csigalépcsőt megmászva meg újabb és újabb kész-félkész szinteket.

Ahogy fogynak a lépcsők, úgy fogy a levegő is, talán csak a tulajdonos és belsőépítész férje fittebb egy kicsit; na ja, mondják, képzeljék csak el, amikor lent felejtettünk egy kalapácsot, és legjobb esetben is négy-öt percbe telt, amíg fölhoztuk a magasabban lévő helyekre. A hasznosítható terület összesen négyszázötven négyzetméter, ebből csak az alsó száz sorsa dőlt el: ez a lakóterület. Hogy a többivel mi lesz, az még kérdéses: lehet családi építésziroda, műterem, de felmerült a különös luxushotel és – lévén a felső szinten lévő víztároló kis átalakítással akár uszodának is alkalmas – a gyógyszálló ötlete is.

Az épület tetejére már csak némi akrobatikus ügyesség és egy pengevékony vaslétra segítségével lehet feljutni, azért mi felhatolunk, és nem bánjuk meg. Mellettünk az egykor vörös csillagot tartó vasszerkezet, alattunk Budapest, a távolban Isaszeg és a Börzsöny egy darabja.

Mellettünk egy boldog és elégedett házaspár. Két ember, aki elhatározta, hogy megvásárol egy lepukkadt vasbeton tornyot, munkát, energiát (és persze pénzt) nem kímélve újjávarázsolja azt, hogy aztán élhessen benne, mint hal a víztoronyban.

Trencsényi Zoltán
Forrás: Népszabadság
2002. október 14.

– A dolog azért nem volt ennyire egyszerű, hisz számos engedélyt kellett beszerezni ahhoz, hogy az önkormányzat megadhassa az építési engedélyt az általa eladott ingatlanra, így csak 2000-ben láthattunk munkához. Jelenleg az építés első szakaszán vagyunk túl, azaz a nyár folyamán befejeződtek a külső munkálatok, és a lábazat alsó két szintjén kialakított lakásba és irodába már be is költözhettünk a férjemmel. A második fázisban majd a belső munkálatokra kerül sor, végül a tartály átalakítása következhet – mesélte Répai Éva, a torony büszke háziasszonya, akinek a munkahelye is itt van.
Ezen a nyáron új, sárga köntösbe öltözött a 27 méter magas épület. Bár a torony jelentős része még mindig építési területnek számít, az első „toronylakók” nagyon jól érzik magukat új otthonukban.

– Jelenleg még nem tudjuk, hogy milyen funkciót fog betölteni az ingatlan többi része, csak annyi biztos, hogy mi semmiképpen sem akarunk megválni a saját víztornyunktól. Sokféle elképzelésünk van a jövővel kapcsolatban, s a további munkálatokat is elsősorban ezek fogják majd meghatározni. Annyi talán azért már elmondható, hogy legalább egy alkalommal szeretnénk kiállítást rendezni a tartályban kialakított tágas helyiségben. Rengetegen érdeklődnek a munkálatok iránt, szinte nincs olyan nap, hogy valaki csak úgy be ne csöngetne hozzánk – mondta az építészmérnök.
Az „életre kelt” víztoronynak az eddigi tapasztalatok szerint átütő sikere van a XVI. kerületben. A rajongók azonban ma még csak találgatják, hogy vajon milyen lehet a legtetejére felkapaszkodni, s meddig lehet ellátni a közel százesztendős épület csúcsáról.

Répai Éva elárulta: jelenleg 88 lépcsőfok készült el, és még további 44-et terveznek a tartályig, ám aki a tetőn kialakított teraszra akar kijutni, annak minden bizonnyal majd a jelenleg is használt vaslétrát kell igénybe vennie. Azonban megéri ez a kis nehézség, hisz szép időben egészen a Börzsönyig el lehet onnan látni. Valamikor, a műholdak előtti időszakban ez a víztorony is geodéziai alappont volt, és Isaszeg magasságában is a mátyásföldi épület segítségével végezték munkájukat a földmérők. Természetesen ma már ez az eljárás is idejét múlta, mint ahogy az a szerkezet is, amely valamikor a toronytetőn elhelyezett két, ma már önkényuralmi jelképnek számító ötágú vöröscsillagot tartotta. A megmaradt állvány azonban lehetőséget biztosít egy emelvény építésére, amelyről még az eddigieknél is meszszebb elláthatnak a kíváncsiskodók.

Répai Éva nemcsak a terveket készítette el, hanem az építkezést is önerőből, családja, rokonai és ismerősei segítségével végezte. Elmondása szerint 72 éves édesapja még az ipari alpintechnikát is megtanulta azért, hogy minél hatékonyabban vehessen részt a munkálatokban. A fiatalasszonynak volt tehát alkalma és lehetősége arra, hogy a vasbeton szerkezet minden apró kis részletét megismerhesse.

Zielinszki Szilárdról azt mondják: egy évszázada ő értett a legjobban a víztornyokhoz. Azt azonban a kiváló szakember sem sejthette, hogy remekművei mennyire lesznek időtállók. Úgy tűnik, Mátyásföldön most megtalálták erre a kérdésre a feleletet, és az új „Répai-villa” talán sokak számára követendő példa lehet.

2002. szeptember 20. (23. oldal)
Riersch Tamás
Forrás: Magyar Nemzet

A víztorony lakói
A lakáshelyzet megoldatlansága sokakat késztetett már fura megoldásokra. De ki hallott már olyat, hogy valaki - legyen bár építészmérnök - egy víztoronyba költözzön?

Sokak számára egész életükben rejtély marad, hogy vajon milyen lehetőségek rejlenek a régi víztornyokban. Pedig számtalan rajongója akad ezeknek az ipari műemlékeknek. Van, aki fényképezi őket, mások pedig vázlatokat készítenek a "nekik modellt álló" építményekről. És valószínűleg sokan vannak azok is, akik beérik az ilyen "égig érő" tornyok látványával is. Ám az ő számukra is kisebbfajta szenzációt jelenthet, hogy Budapest egyik peremkerületében, Mátyásföldön egy fiatal házaspár nemrégiben beköltözhetett - az országban elsőként - egy lakóépületté átalakított víztoronyba.

A torony, a fennmaradó adatokból és az építészeti stílusból következtethetően egyike volt azoknak az ipari épületeknek, amelyek Zielinszky Szilárd tervei alapján a XX. század tízes éveiben épülhettek - mondta Répai Éva építészmérnök, aki az épület tulajdonosa és egyben átalakítója is.

Lakhatóvá tette a lepusztult tornyot
Az országban, kivált a fővárosban számtalan hasonló torony található, túlnyomó többségük használaton kívül és igencsak leromlott állapotban. Ilyen volt a mátyásföldi is, amelyet körülbelül negyven esztendeje üzemen kívül helyezett a fővárosi Vízművek, és azóta az időnként fel-felbukkanó hajléktalanokon kívül senki nem lépte át a küszöbét. A fiatal építészmérnök a szomszédos hétemeletes lakóház egyik ablakából éveken keresztül látta a sorsára hagyatott épület lassú pusztulását, de tenni semmit sem tudott, hiszen a torony tulajdonosa a helyi önkormányzat volt, amely nem tudott a költségvetéséből egyetlen fillért sem áldozni a csúf épület felújítására. Aztán 1996-ban a helyi újságon keresztül értesült arról, hogy a víztorony tulajdonjogára pályázatot írt ki a hivatal. E pályázat győzteseként vásárolhatta meg leendő lakhelyét.

A tervem már akkor is az volt, hogy lakhatóvá teszem az öreg épületet, és megpróbálok benne lakások, valamint irodák számára helyiségeket kialakítani. Természetesen ehhez számtalan engedélyt kellett beszereznem, és emiatt csak 2000-ben tudtam véglegesen munkához látni - meséli Répai Éva.

Méghozzá önerőből, ugyanis az építészmérnök-tulajdonos nem kivitelező cégeket kért fel az általa elkészített tervek megvalósításához, hanem elgondolásait két kezével, valamint családtagjai, rokonai és ismerősei segítségével akarta a gyakorlatba is átültetni. Azóta közel három esztendő telt el, és elmondható, hogy a fiatalasszony akadályt nem ismerő munkáját siker koronázta. Ezen a nyáron ugyanis férjével együtt beköltözhetett a 27 méter magas víztorony alsó szintjére.