Kundera egy regényében részletesen foglalkozik – kollektív illúziónkkal – a halhatatlanság tárgyával. Illúziónak vagyok kénytelen nevezni, mert bár a halhatatlanság örök nyom, amit itt hagyhatunk, beteljesülése pillanatától kezdve – bár általunk teremtett,– tőlünk független absztrakt létezővé válik. Számunkra illúzió, az itt maradók számára – talán – vigasz. (Vagyis: illúzió.) Mégis alapvető törekvéseink a halhatatlanság, a megmaradás felé irányulnak. Nemcsak magunkra vonatkozóan, hanem környezetünkre is. Fontosnak tartjuk a régi, a már régóta létező megőrzését, a folytonosság fenntartását. E jelenség alapvető mozgatórugója a pusztulástól való mélyen gyökerező félelmünk. Ami –látni fogjuk– kultúrateremtő erő tulajdonképpen.

A régi és új érzékeny egyensúlyának megtalálása kijelöli a megőrzés mértékének egészséges határát. Vagyis megőrizni egy bizonyos határig kell és szabad. Amíg az nem megy az új rovására. Ez a határ képlékeny és megfoghatatlan. „Mindent megőrzök, és mindent feledek”, ahogy Villon fejezi ki pozitív megközelítésben, vagy József Attila komplementer szemléletével: „Én nem emlékezek, és nem felejtek.”

A pszichológiában is történtek áttételesen ide vonatkozó vizsgálatok. A kultúra kialakulásának, a tradíciók megőrzésére való hajlandóságnak, és aktuális módon történő továbbörökítésének bonyolult értékrendszere az explorációs motiváció jelenségével rokonítható. A kísérleti állatot ismeretlen környezetben való felfedező útja csak addig a pontig engedi, amíg a megszokott és új arányai még elviselhető mennyiségű feldolgozható ingert nyújtanak; utána visszamenekül a ketrec biztonságába.

Valamiért nem vagyunk képesek eldobni a múltat. Kell a régi, hogy visszavonulhassunk a fenyegető ismeretlen elől. Hogy majd fel tudjuk dolgozni az idegrendszerünket érő új ingereket.
Kell a régi, hogy előreléphessünk, hogy magunk mögött hagyhassuk.
Kell a régi: mércének is. A fejlődés egyik alapfeltétele ugyanis az, hogy a „mihez képest” ismert legyen.

Míg a személyes nosztalgia érzése az életbemaradás ösztönéből eredeztethető, addig a kulturális értékmentés a fajfenntartás ösztönével magyarázható, annak az evolúció során kifinomodott, és emberivé szelídült megnyilvánulási formája.
Míg a személyes nosztalgia érzése a kultúrát megőrző kollektív felelősségtudat táplálója, addig a kulturális értékmentés maga a megőrizni hivatott kollektív felelősségtudat, a „nép kollektív emlékezete”.

Mindkettő – a határok egészséges betartásával – szükséges a fennmaradáshoz.
De hogy hol húzódik pontosan ez a Villon és József Attila által csupán absztrakt költőiséggel sejtetett elméleti határvonal?
Mi az, ami átörökítendő az utókornak, s mi az, aminek pusztulása fölött érzett kollektív nosztalgia szentimentális önbecsapás csupán?
Vagyis, prózai egyszerűséggel fogalmazva: vajon mi számít értéknek és mi nem?
Ezekre a kérdésekre nehéz választ adni.

A víztorony kifejezés elsősorban a funkciót jelöli, mint a formát, hiszen építészeti megoldásaiban, szerkezetileg, részletképzés és anyaghasználat szempontjából rendkívül széles skálán mozgó, ezzel a funkcióval bíró épület, építmény létezik.
És áll rendíthetetlenül, letűnt korok fényét, letűnt technológiák korabeli újszerűségét dacosan hirdetve. Áll kastélyok parkjában, folyóparton, vasúti pályaudvarokon, ipartelepek, vágóhidak közepén… Épen vagy pusztulófélben, többnyire azonban anakronisztikus jelenségként…

Magyarországon a víztorony-építés kultúrája a XIX.-XX. század fordulójára vezethető vissza. Ekkor jelentek meg az első városi víztelepek, fontos kiegészítőjükkel, a víztornyokkal – vagy víztároló medencékkel – amelyek az ivó-, ipari-, öntözővizet voltak hivatottak tárolni a felhasználásig.
Épültek víztornyok kőből, téglából, acélszerkezetekből, tulajdonképpen a kor építési lehetőségeinek egész tárházát kihasználva.

Az 1900-as évek elején, a párizsi világkiállítás után, Magyarországon is megindul a vasbeton, mint szerkezeti anyag rohamos térhódítása. Ez a víztoronyépítésnek is új lendületet, új lehetőségeket, merőben új formavilágot ad. Ez az évtized mondható a víztoronyépítés fénykorának.
Dr. Zielinski Szilárd a vasbeton-építés hazai elterjedésében kulcsszerepet játszott. Irodájában számos víztorony-terv készült majd az 1900-as évek elején fel is épültek – a kor divatjának megfelelően - a funkciót álcázó vasbeton torony-költeményei.

A víztornyok korabeli presztízsértékét elhelyezésük, a településszerkezetben elfoglalt kulcshelyzetük is szemléletesen kifejezi. Gondoljunk a Margitsziget közepén, vagy Szeged központi, reprezentatív terén, a Szent István téren emelt toronyra, vagy a talán kevéssé ismert Palics fürdőire (ma Palics, Szerbia és Montenegró), az akkortájt dinamikusan fejlődő Szabadka város „pihenőövezetére”, ahol a domináns, szimbólumértékű kapuépítmény meghatározó kompozicionális eleme az égbetörő szerkezet.

Az a tény is érzékelteti a víztornyok korabeli jelentőségét és megbecsültségét, hogy a kor legnagyobb építészeit is megihlette. Mint Lechner Ödönt, aki Kecskemét város számára készített víztoronytervet. Megformáltságának művészi értéke már-már elfeledteti, szinte felcserélhetővé – vagyis: egyenrangúvá – teszi az okot az okozattal: a funkciót az esztétikai törekvéssel.
Kifejeznek valamit ezek a víztornyok a korról. Még ha emléküket csak sárgult színű, csipkézett szélű fotók is őrzik… Mesélnek.

A békebeli, háborúk okozta traumák által még meg nem csonkított, mai tudatunkkal talán öncélúsággal vádolható szépérzékről. Amikor a szépség lehet „l’art pour l’art”, ilyen értelemben valóban tékozló. Mai tudatunkkal tékozlónak tűnő, ám száz évvel ezelőtti látással talán a legtermészetesebbnek mondható. Akkor talán még mindennek megvolt a –szociális egyezményeken alapuló– helye. Az önmagáért való szépségnek is. Ma ez másképp van. Ez nem érték kérdése, hanem történelem formálta világszemléleté.

A víztornyok mai szerepe sok esetben méltatlan, köddé foszlott dicsőségükhöz képest. Van, ami kilátóként működik, van, ami raktárként, ipari víz vagy öntözővíz tárolására használják némelyiket. Van, amelyik a mellette álló épület lépcsőházaként funkcionál, van, amelyiket távközlési cég bérel, van, ami megfelelő és jól látható felületet biztosít gigantikus sörreklámoknak. Van, ahol időszakos kiállítások és hangversenyek kerülnek megrendezésre. Vannak közöttük védettek, ipari műemlékek, és eladásra várakozók.

A víztornyok sorsa több szempontból is megpecsételtnek tűnhet. Egyrészt formailag, másrészt helyzetileg, harmadrészt védett vagy védettséget nem élvező voltuknál fogva. Valamint ezen tényezők bonyolult kölcsönhatásainak eredményeként. Szinte minden szempontból végletet képviselnek.
A formába rejtett lehetőségek –esetünkben– igen korlátozottak. A funkció determinálja azt, ám ahogy a funkcióhoz tartozó formák is mozoghatnak egy határon belül, úgy ez fordítva is igaz: a formához tartozó funkciók is módosíthatók. Szokatlan arányaik és tereik mindenestre újrahasznosítás esetén frappáns, egyedi –vagyis: költséges– megoldást igényelnek.

Másrészt magasban való kiterebélyesedésük, különcködő, feltűnést keltő tömegük sem hagyja őket a „szürke átlag” biztonságába visszavonulni. Végletet képviselnek településszerkezeti helyzetükkel. A végletesen perifériális és végletesen reprezentatív pozíciót betöltők között átmenet nemigen akad. Helyzetük megpecsételi lehetséges tartalmukat.

A védettség megóvja őket, viszont újrahasznosíthatóságukat nagymértékben korlátozza, ha nem védettek pusztulásuk legtöbb esetben megállíthatatlan. A védettség: konzerválás tulajdonképpen. Az állapot fenntartásához kell, a fejlődés útjára lépést viszont nagyban nehezíti.
Karakteresek, bizony, s ezzel a tulajdonsággal sokszor nagyon nehéz együtt élni.

A víztornyok többségének –szigorú értelemben vett– ideje lejárt. Tárgyak maradtak életet adó jelentőség nélkül. Felelőtlenül kijelenthetnénk: formák tartalom nélkül. De valóban: csupán formák maradtak tartalom nélkül? Mert mi lehet a „tartalom” egy épület esetében? Kizárólag, szigorúan a rendeltetésszerű funkciónak való megfelelés?

A technikai, technológiai fejlődésnek, dinamikusan változó szociológiai folyamatoknak kiszolgáltatott épületek esetén ez –lássuk be– már-már teljesíthetetlen követelmény lenne. Vagy nézzük a másik végletet: lehet-e tartalom önmagában a „l’art pour l’art” szimbólum-érték, a funkció és az esztétika sorrendiségének szentségtörő felcserélése? Aminek konkrét, kézzelfogható haszna, lenyomata nincs ugyan, csak többszörös áttételekkel, kibogozhatatlanul indirekt módon, rejtve, a háttérből hat, befolyásol. És nem önmagában.

Hiszen a szimbólumnak kell valami, amit szimbolizál, és kell valaki, aki ezt értelmezi. S ha ezek a feltételek adottak –szimbolikus jelentés és befogadó közeg–, akkor igenis lehet értelme az ilyen elefántcsonttornyi magaslatokat döngető létnek. Épületek, építmények, tornyok esetében is.
A fentiek ismeretében, úgy tűnik, lehet tartalom a konstruktív megőrzési szándék is. Vagyis: a megőrzéshez társuló, új funkcióval való kiegészítés szándéka; valamilyen kézzelfogható hasznot hozó tevékenység vagy szimbólum-érték céljára.

Passzív pusztulni hagyás esetén viszont tudomásul kell vennünk, hogy végleteket képviselő épületeket veszítünk el, egyéniségükkel, végleteikben rejlő, könnyűszerrel gazdagító értékké, színné, karakterré alakítható ellentmondásaikkal együtt.

„…mindig fájlaltam, hogy születésem helye, elsősorban azonban ideje miatt a technikai civilizáció kellős közepébe pottyantam, méghozzá abban az időszakban, amikor a technika és a kultúra útjai kettéváltak, és az előbbi föléje kerekedett az utóbbinak.” – írja Faludy György.
Vannak helyzetek, idők, amikor a technika a kultúra elnyomója, vannak, amikor alázatosan szolgálja azt, vannak, amikor a technika közömbösen maga mögött hagy tényeket, és a kultúra kegyeire bízza azok későbbi megítélését: felemelését vagy erjedni hagyását.

Így volt a víztornyokkal is.
És így van. Így kallódnak a technika és kultúra határmezsgyéjén, és fizikális pozíciójukhoz hasonlóan elvont létük, a szociális egyezményeken alapuló világrendbeli helyük sem egyértelmű. A kérdés annyi csupán, hogy beemeljük-e őket kollektív emlékezetünkbe, akarunk-e, érdemesnek tartjuk-e foglalkozni velük? Megőrizni akarunk, vagy feledni, mert –Villonnal ellentétben, attól tartok– mindkettőt párhuzamosan jól csinálni mégsem lehet.

Rózsa Sára