Vásárlókra vár az óbudai gázgyár

A védett és védelemre szoruló épületeket 1913-ban negyvenmilliós építkezés után adták át a Homokos-dűlőn

Ha minden jól megy, hat év múlva a Fővárosi Gázművek Rt.-nek utolsó egységei is elhagyják a homokos-dűlői óbudai gázgyár területét. Az ingatlan gazdája, a fővárosi önkormányzat el akarja adni a csaknem harminchektáros, kitűnő fekvésű telephelyet. Az egykori gázgyár területén álló épületek egy része védett, ezért viszonylag szűk a reménybeli vásárlók mozgástere: a Homokos-dűlőn nem lehet sem üzem, sem bevásárlóközpont.

A főváros 1910 januárjában fogadta el az előterjesztést, amely szerint az óbudai Homokos-dűlőn - a mai Duna utca és Gázgyár utca között - új légszeszgyárat kell építeni. Az ötletgazda a fővárosi gázművek első vezérigazgatója, Heltai Ferenc volt, aki így indokolta a helyválasztást: „nem kell attól tartani, hogy a gyár a szomszédságra nézve terhessé válhatnék”.

A tervek kidolgozását a zürichi városi gázgyár igazgatójára, Albert Weissre bízták. Az építkezésre az első körben negyvenmillió koronát adtak, és mindössze harminckét hónapot. Sietni kellett, mert a már működő budapesti légszeszgyárak addigra elérték teljesítőképességük határát, ráadásul egyre drágábban dolgoztak.

Az építkezés 1911-ben kezdődött, a gyárat - a hozzá tartozó tisztviselői és munkáslakóteppel, valamint a kiszolgálóépületekkel - 1913 októberében adták át. Ugyanazon évben több régi gázgyárban leállították a termelést: az 1871 óta működő újpestiben novemberben, az 1866-ban átadott budaiakban pedig decemberben.

A maga idejében az óbudai a legkorszerűbb gázgyárak egyike volt. Napi 250 ezer köbméter termelésre kalibrálták, területén tíz kilométernyi vágány kanyargott, amelyet a budai körvasútra kapcsoltak. A telep a békeidők utolsó nagy fővárosi beruházása volt.

A gyár 1984-ben, a földgázra való átállással vesztette el funkcióját. A hatalmas telep kisebbik részét a kilencvenes évek végén eladták - ma egy számítástechnikai világcég és egy honi kft. működik itt -, az építészeti szempontból értékesebb terület azonban megmaradt a fővárosnak; több egységét a Fővárosi Gázművek Rt. használja, amelynek 2007-re kell kivonulnia az ingatlanról. A költözést 1997-ben kezdték meg, már csak az észak-pesti szolgáltatási, központi szállítási és gázmérő-hitelesítő osztályuk működik Óbudán. Az egykori munkás- és tisztviselő-lakótelepeken ma is laknak.

Kaiser Anna, a Magyar Építészeti Múzeum munkatársa 1992-es tanulmányában a gyár és a hozzá tartozó épületek nagy részének védelem alá helyezését javasolta. Építészeti értékük mellett ugyanis használati értékük is jelentős - írta, a lehetőségeket külföldi példákkal ecsetelve. A városházán megtudtuk, hogy azóta számos egység megkapta a védelmet, így például az egykori felújítóműhely és villamos központ, a régi élelemtár, a kazánépületek, a víz-, illetve kátránytornyok, a gép- és műszerész-műhelyek vagy a mázsaház. Bárkihez kerül is tehát a telep, ezeket eredeti formájukban kell hagynia. Ugyanakkor vannak védettségre javasolt egységek is, amelyeknek sorsa az értékesítésig remélhetőleg ugyancsak rendeződik.

Az esélyek legalábbis kecsegtetőek. Az ingatlan szabályozási tervében ugyanis pontosan megfogalmazták, milyen funkciók kaphatnak helyet a hajdani gázgyárban, és milyenek nem. Megengedett a lakás és a szálláshely, a műterem, a kutatásra és fejlesztésre használt iroda, a kis bolt és a vendéglő, a területen azonban nem rendezhetnek be nagy teher- és áruszállító forgalommal üzemelő létesítményt, termelőüzemet, önálló raktárt és nagykereskedelmi létesítményt. Minden egyébhez - már ha egyáltalán megfelel az intézményinek nyilvánított területre szabott követelményeknek - környezeti hatástanulmány kell.

Forrás: Népszabadság
2001. április 5.
Szöveg: B.T.

Itt őrzi a különböző helyekről összegyűjtött kőemlékeket a Budapesti Történeti Múzeum. Középkoriakat, ókoriakat, barokk koriakat, és mindenféle olyan követ, amelyet eredeti helyére nem lehet visszaépíteni, visszahelyezni, viszont történeti, kutatási szempontból fontos. Egy valaha volt templom boltozatának bordáit is felfedezhetjük a padlón kiterítve.

A régi kövek között a gázgyártásra is emlékeztet néhány elem (gép, tartály), amit még elfelejtettek leszerelni, elvinni.

Egy másik nagy csarnokban ma is folyik a gázórák javítása, összeszerelése. Remek a tetőszerkezet, még a daru is a helyén van, amelyet persze a kis gázórákhoz nem kell használni, de hozzátartozik magához az ipartörténeti hely jellegéhez.

A megmaradt épületek, a volt igazgatósági épület, a kazánház, a volt laboratórium, az, ahol a kéntelenítést és a "száraztisztítást" végezték, nagyon csinosak, az ipartörténet igazán jeles és kitűnő emlékei. Kiválóan megépítettek és kiválóan hasznosíthatók lennének, ha...

Ha lenne koncepció és pénz. És akkor ezek a házak a jövőben a magyar kultúra ügyét szolgálhatnák - ha már a gázgyártásét nem.

A szomszédban folyamatosan épül és fejlődik a modern irodabirodalom, a Graphisoft-park. Az új házak lehetnek a jövő műemlékei akár. A régiek meg Budapest és az ország egyik turisztikailag is fontos nevezetessége. Az új és a régi egyetlen évszázad (pontosabban mindössze 90 év) lenyomata. Miért ne maradhatna meg egymás mellett mind a kettő?

Mint ahogy ma is nagyon csinos és nagyon jól használható az óbudai gázgyári lakótelep. Mert természetesen a gázgyár - mint minden nagy gyárunk annak idején, a század első felében - lakótelepet is épített a munkásainak, tisztviselőinek.

A hatalmasra nőtt platánfákkal gazdagon övezett park két oldalán elhelyezkedő lakóházak között kultúrház is volt. Ma ez is raktár: az Aquincumi Múzeum kőraktára. Korábban neves zenekarok koncerteztek és versengtek a fennmaradásáért, megszerzéséért - eredménytelenül.

Működik még itt az élelmiszerbolt, de régen bezárt a trafik, a fodrász, a posta és az újságosbolt. Meleg ételt a vendéglőben már nem lehet kapni, de a kocsma még működik, s változatlanul kihasznált a gázművek futballstadionja, a kézilabda- és teniszpályák sora.