A sertésközvágóhíd építésének kérdése az 1870-es évek elején merült fel. A jelentékeny fővárosi sertésforgalom, a sertéshúsfogyasztás mértéke s a vele járó egészségügyi intézkedések gyakorta hoztak felszínre olyan kérdéseket, melyekre végleges és megnyugtató megoldást csak egy sertésvágóhíd felállítása jelenthetett.

Lassan megérlelődött a hatóságokban az elhatározás, hogy különösen a sertés- és sertéshússzemlét, sertésvágást kell higiénikussá s a követelményeknek megfelelően megbízhatóvá tenni. Az ügynek nagy lendületet adott, hogy 1885-ben, a városi tanácson belül felállították a Közgazdasági és Közélelmezési Bizottmányt, melynek ezentúl speciális feladatát képezte a főváros közélelmezésének szakszerű irányítása, azaz mindenekelőtt olyan alapok megteremtése, amelyekre azután a modern élet és szaktudomány minden vívmányával ellátott közélelmezési adminisztráció szervezését fel lehetett építeni.

A bizottmány 1886-ban már az építendő közvágóhíd elhelyezési kérdésével foglalkozott, s erre a célra a hagyományosan sertéskereskedelemmel foglalkozó X. kerületet, Kőbányát javasolta. A főváros közgyűlése 1890. december 10-én határozatot hozott a sertésközvágóhíd létesítéséről.

A tervezéssel a Fővárosi Mérnöki Hivatalt bízták meg, amely a külön e célból tett külföldi tanulmányutak alapján az első terveket elkészítette, majd 1892-ben bemutatta. Ez évben tárgyalta behatóan a tervezetet a közgyűlés is, bár az építést elvben elhatározta, újabb részletes program készítése végett visszaadta az ügyet a tanácsnak. Megállapodtak, hogy csupán a sertések levágása és az ezzel szorosan kapcsolódó közvágóhídi munka legyen kötelező. 1893-ban a közgyűlés elfogadta a Kőbányára vonatkozó építési javaslatot.

"Monumentális, úgynevezett birodalmi stílusban épült, [...] és a szimmetrikus épületegyüttes tengelyében elhelyezett, magasan kiemelkedő víztoronnyal, amely [...] nemcsak a leghangsúlyosabb, de építészetileg is a leghatásosabb eleme a vágóhíd eklektikus épületeinek" olvashatjuk róla egy értékelésben.

Természetes, hogy elsősorban a Közvágóhíd szolgált mintául a nem egészen egy kilométerre létesítendő sertésvágóhíd megépítéséhez. A korban szinte kötelezőnek számító tengelyre szimmetrikus elrendezés, a torony erőteljes hangsúlyozása, a központi udvar, de még egyes építészeti elemek is azonosak a két épületegyüttesen. A sertésvágóhíd azonban jóval nagyobb területet foglal el; az egyes épületek pavilonszerűen, szellősen sorakoztak egymás mellett.

A Gubacsi út felől kerítés, impozáns kapu határolta a területet. A telek közepén az igazgatási épület állt. Mögötte feküdt a központi udvar, melyet két oldalról a vágócsarnokok fogtak közre, végét pedig a víztorony és melléképületei zárták le.

A víztorony magasan kiemelkedett a komplexum többi épülete közül, amit architektúrája is külön hangsúlyoz. A sárga és vörös téglahomlokzat, a vakolatkeretes ablakok, a mészkőből faragott sarok- és díszítőkövek hűen tükrözik a századforduló meghatározó eklektikus stílusát. Ez a stílus a sertésközvágóhíd összes épületére jellemző, egységes harmóniát teremtett.

A torony négyzethasáb alakú tömegét párkányok, erkélyek, vakablakok, fülkék gazdagítják. A sarkokon lizénák, a lizénák sávjában mintás burkolat teszi erőteljesebbé a torony megjelenését. A tetőfelépítmény magasságában négy fiatorony tovább hangsúlyozza, erősíti a sarkok markáns látványát.

A tető négy oldalán négy aediculát láthatunk: ezek az idő jelzésére szolgáló órákat keretezik méltó módon. Korábban az óraszámlapokat éjjelente kivilágították. A tornyot gúla alakú tető fedi, tetején kis felépítménnyel, bevilágítóablakokkal.

A víztorony valójában szerves részét képezte egy nagyobb épületnek, mely a sertésvágóhíd gépészeti központja, szíve volt. Itt helyezkedett el az épületkomplexumot ellátó központi gép-, és kazánház valamint a hűtőház. A víztorony az épület főhomlokzatának szimetriatengelyében állt, ugyanis ezt követelte meg nemcsak a látvány, de a funkció is. A toronytól jobbra és balra fekvő szárnyakban az előhűtők és a hűtőhelyiségek, a torony mögötti részben a léghűtőkészülék és a jégkészítő helyiségei, továbbá a gépház és a kazánház volt elhelyezve, a szénraktárakhoz és műhelyekhez kapcsolódóan.

A vágóhíd iparvízszükségletének ellátása a városi vízművektől függetlenül történt. A víztorony a megfelelő víznyomást biztosította az ipartelep számára, s elegendő mennyiségű iparvizet az igen vízigényes vágóhídi technológiához. Az iparvíz csőhálózatába a toronyban 20 méter magasságban elhelyezett 200 m3 befogadóképességű acéltartályból táplálták a vizet. A tervezés korai szakaszában még falazott csőtartályt szándékoztak építeni, ám végül a modernebb acéltartályok mellett döntöttek.

A tartály feltöltésére két darab egyenként 100 m3/óra teljesítményű, dugattyús vízszivattyú szolgált. A szivattyúkat egy 24 lóerős motor hajtotta. A vizet a szivattyúk a gépházzal szemben, de már a kerítésen kívül megépített 200 m3 űrtartalmú betonmedencéből szívták és nyomták fel a víztoronyba. A gépház pincéjében, a torony alatt volt egy másik szivattyú is.

Nagyobb vízfogyasztás esetén ez a körforgó szivattyú is üzemelt, hiszen bizonyos berendezéseknek (a jéggyár cellatöltőjének s a kazántápvizlágyító gépnek) mindig zavartalanul kellett működnie. A városi vizet a 10 méter magasságban lévő, két, 30 m3 űrtartalmú tartályba vezették.

Később a húsvásárcsarnokot és a hűtőkamrákat a tornyon keresztülvezetett, fedett magaspályával kötötték össze. Emiatt természetesen a torony bejáratát némileg át kellett alakítani; falát, mely az előhűtő folyosójától elválasztotta, kibontották, bejáróját pedig lefedték, hogy a torony famennyezeteiről lehulló tisztátalan anyag a húst be ne szennyezze.

A víztorony ma is meghatározó épülete az iparterületnek. Már messziről észrevehető, magasan emelkedik ki az előtte elhelyezkedő, laposabb épületek fölé. Stabil tájékozódási pontot jelent az évek során alaposan kibővített és átépített telepen, melynek régi szellős és egyszerű elrendezése alig felismerhető. A központi gép-, kazán- és hűtőházat - mely a torony szerves részét képezte - lebontották, eltűnt. A torony egymagában áll a romos terület közepén. Némi bontási törmelék és a homlokzatokon látható nyomok, sérülések árulkodnak a korabeli épületek helyzetéről és a szerkezetek kapcsolatairól.

Egy 1970-es években történt konzerválásnak köszönhetően a szabadban lévő téglafelületek állapota meglepően jó, kisebb sérülésektől eltekintve épnek mondható. A torony tetejét koronázó ompeion - bevilágítóablak - az archív tervektől eltérő, az eredeti feltehetően a háborúban semmisült meg.

A telep megmaradt, eredeti épületei az ipari terület egyéni színfoltjai, egyedüli esztétikai értékei. Ezek közül a legkiemelkedőbb a nemrég felújított, irodaépületként működő, hajdani kezelői épület, és a két párhuzamos elrendezésű, gépészeti szerkezetekkel sűrűn megtűzdelt, vágócsarnok.


A tornyot 1-2 évvel ezelőtt még rendeltetésszerűen használták, kizárólag esztétikai értéke mentette meg a lebontástól. Az épület belső része, a legalsó szinten történt átépítéseket leszámítva, szinte eredeti állapotában maradt fenn. A mai napig állnak a víztartályok, csövek, természetesen funkció nélkül, a vízvezeték-hálózatról lekötve.

Az épület mai tulajdonosa két éve a Landhof Kft., az előző tulajdonos a Húsipari Rt. illetve hat évvel ezelőttig a Húsipari Vállalat volt.