Ilyen telep épült a Hungária körút, Salgótarjáni út sarkán, Rákospalotán, valamint a Ferencvárosban is a Gyáli út mellett.

A Gyáli úti MÁV-telep története a múlt század végéig nyúlik vissza. Egy 1896. szeptemberében keltezett helyszínrajz telepszerű beépítést ábrázol, 31 épülettel.

A terven felismerhetőek a ma is álló földszintes, négylakásos lakóházak, melyek jó része átvészelte a háborút. Ezek a házak tehát a fenti időpont körül épülhettek, típustervek alapján, azonos alaprajzzal, homlokzattal.
A rajz a telep központjában parkot ábrázol, pontosan azon a helyen ahol ma a víztorony áll. A torony melletti két háromszintes lakóház csak később, 1932 táján épült meg; csakúgy mint a Gyáli út melletti nagyobb épülettömbök is.

A víztorony, mint a lakótelep önálló vízellátását, illetve a megfelelő víznyomást biztosító épület került az építési programba. Mivel torony csak és kizárólag a MÁV-telep épületeinek ivóvíz szükségletét volt hivatott kiszolgálni, paraméterei - magassága, a víztartály térfogata - ennek megfelelően került kialakításra.

A fizika szabályai (a közlekedő edények törvénye) szerint, a toronyban lévő vízoszlop magassága a szükséges nyomás biztosítása miatt valamivel magasabban van a telep legmagasabb épületének felső szintjénél. Nagyon valószínű, hogy a torony még a századfordulón épült, a földszintes házakkal egyidőben. Stílusa, részletei a századfordulós divatot követik.

A tornyot közrefogó háromszintes házak, jó 30 évvel később épültek meg, de építészeti megoldásuk, elhelyezésük alkalmazkodik a környezethez.

A fizika törvényein túlmenően a két ház építészeti megjelenése, a környező telephez, a víztoronyhoz való illeszkedés is fontos szempont volt a kompozíció megalkotásánál. Ez az oka annak, hogy a környező két épület magassága nagyjából megegyezik a víztorony magasságával, ami valamivel meghaladja a húsz métert.

Korábban, pl. a múlt században épült víztornyoknál falazott csőtartályokat alkalmaztak (Eredetileg ilyen megoldást terveztek a közeli sertésvágóhíd víztornyába).

Műszaki kialakítását tekintve ez egy földre állított vastag cső, melyet vízzel töltenek fel. A csőtartályok hagyományos módon, téglaszerkezetből is megépíthetők, de hátrányuk, hogy a vízmennyiség csökkenésével erősen apad a vízszint, nem biztosítva a kellő nyomást.

A korszerűbb víztornyok esetében egy magasra helyezett, nagy térfogatú tartályt, medencét töltenek fel vízzel. Ily módon, ha a tartályban csökken is a víz mennyisége, a vízoszlop magassága, azaz a vízszint közel állandó. Ez a megoldás azonban már csak modernebb szerkezetek, acél, vagy vasbeton tartályok használatával építhető meg.

A MÁV-telep vizét - amíg a torony üzemelt - henger alakú acéltartály tárolta, innen vezették a vizet egy csövön át a hálózatba. A tartályt egy téglából falazott 6m átmérőjű hengerpalást "torony" emeli magasba, melynek belsejében acéllépcső és létra vezet a magasba. A létrát érdekes módon a tartály belsején egy csövön vezették át, a tartály teteje javítás esetén ezen keresztül közelíthető meg.

A tartály alsó peremével a gyűrű alakú "téglatoronyra" támaszkodik, de sem maga a tartály, sem a gépészeti szerelvények nem látszanak. Az építész ügyes megoldással díszes, un. svájci faragott faburkolattal csomagolta be a rideg acéltartályt. A szépen alakított faburkolat, zsaluziás vakablakok, kecses díszek hangsúlyozzák az építmény fejezetét, ide fókuszálva a tekintetet.

A szemlélőben szinte fel sem merül, hogy a csendes lakótelep közepén egy ipari épület magasodik, a falakban húzódó, és föld alatt rejtőzködő vízhálózat titokzatos gépezetének föld fölé emelkedő csúcsa.

A torony vörösbarna téglafala puritán folytatása a díszes fejezetnek, összhangot alakítva ki a környező lakóépületek architektúrájával.