"Víztornyot ajándékozunk" - tette közzé a sajtóban a rendsburgi víz- és elektromos vállalat, Schleswag 1983 júliusában, amiben a használaton kívüli plöni víztorony sorsára hívták fel a figyelmet. Az 1913-ban épült tornyot leürítették, miután 1974-ben megépült egy nála nagyobb. Plön városa elutasította az 1977-ben műemlékké nyilvánított épület átvételét. A Schleswag számára a torony egyre inkább "kolonc” volt a fenntartási és karbantartási költségei miatt.

Mint víztoronytulajdonosoknak ismerős ez a probléma a vízellátó vállalatoknak, közüzemeknek, ipari vállalatoknak és a Német Államvasutaknak. A technikai lehetőségek megváltozása, a bővítés és a korszerűsítés a vízellátás területén oda vezetett, hogy a víztornyok a relatíve kis tározóképességük miatt már évtizedek óta üzemen kívül vannak, sőt felrobbantás vagy bontás veszélye fenyegeti őket. Ez érinti a vasúti víztornyokat is, amelyek a gőzmozdonyok kivonásával elvesztették jelentőségüket. Megannyi torony és különösképp az egykor ipari vizet szolgáltató tornyok (pl.: Werften és Kohlezechen), ma már nem működnek, mert a vidék magas ingatlanárak miatti másfajta hasznosításának estek áldozatául. Ezek a tornyok gyakran hordozzák magukon iparunk egyes korszakainak jellegzetes jegyeit, épp ezért méltók a megőrzésre. A víztorony fenntartói számára egyetlen kiút az újrahasznosítás valamilyen új funkcióval, ami által maga az épület is megőrizhető.

Víztornyok felajánlása esetén előfordul, hogy egyes üzemeltetők a szimbolikus áron felül egy névleges összeget is maguknak akarnak tudni, ami nem éppen sikeres kilátásba helyezi a tornyok sorsát. Tény, hogy az építési hatóságokat és a műemlékvédelmet nehéz meggyőzni az újító szándékról. A bürokrácia buktatói pedig a "normális" építtetőket is elbizonytalaníthatják. Feltétlen szükséges azonban a játékszabályokat meghatározni, és általános jóindulatot ébreszteni. A kezdetben említett pölni esetben egy újságíró házaspárnak, akik maguk is tulajdonosai egy toronynak, 3400 DM ajándékozási adót kellett kifizetnie.

A Stiel menti toronyba egy olyan lakást álmodtak, aminek a központi helyisége az egykori víztartályban van, és az acéltartályba bevágott ablakai vannak. A 650 000 DM-re becsült építési költség hallatán csak nagy idealizmust és sok örömet kívánhatunk az ilyen "ajándékhoz". Az átépítés költségei ezt a nagyságrendet is könnyen meghaladhatják, még ha a szerkezetek alapvetően jó állapotban vannak is. A gyakran 40 m magas építményeken a károsodások nagy felületeket érintenek, ezért teljes egészükben be kell őket állványozni, emellett a tető újrafedése is szükséges lehet. Körbefutó kilátószint kialakítása mellett a beltérben számos helyiségben renoválásra sor kerül. A gépészet, födémek, lépcsők, vizesblokkok is felújításra kerülnek.

A víztornyok keresztmetszeti és magassági méreteikben nagyon eltérőek is lehetnek, így az újrahasznosítás széleskörű lehetőségeket biztosít új funkciók kialakítására, amelyek egyes esetekben nem sorolhatók be sehova. Végigjárhatjuk a víztornyok építésének fejlődését, (amelyeknek többnyire az a jellemzője, hogy egy toronyszerű alépítményen valamilyen tartály helyezkedik el) így rendszerezve azok típusait építőanyag és forma alapján. Leginkább kétféle építési mód van, acél és vasbeton, amelyek esetenként önhordó vagy tartószerkezettel gyámolított kialakításúak voltak.
Gyakran adódik a probléma, hogy az átépítés során a tartályt magát miként tartsák meg, vagy távolítsák el, ami gyakran nem lehetséges műemlékvédelmi, esztétikai, szerkezeti szempontok miatt. Esetenként a költségek éppen ezért nagyon eltérőek lehetnek.

Szerencsére egyre több sikeres víztorony megmentési esetről tudunk beszámolni, amelyek egyértelműen igazolják, hogy van lehetőség arra, hogy a technika- és építészettörténeti műemlékeket azok újrahasznosításával megóvják az enyészettől. Az új funkció tervezésénél fontos kiinduló pont az eredeti tartálytípus és annak építészeti kialakítása. Egyértelmű, hogy egy acéllábakon álló gömbtartályos alépítményt kevésbé lehet átalakítani, mint egy zárt falazatú tornyot. Továbbá fontos a magasság és az alapterület viszonya, ami a szélmalmok esetén is számításba veendő. Mivel a tornyok rendszerint az ellátandó város közvetlen közelében állnak, infrastrukturális problémák nem merülnek fel.

Az építészek és mérnökök számára szép kihívásként vetülnek fel az újrahasznosítás kérdései a műemléki létesítmények toronyfejében található I. és II. típusú Intze-rendszerű tartályok kapcsán. A nehézség valójában a hegesztett acélból készült tartályok építészeti átalakításában van, mert a tartály maga egyben a fejrész tartószerkezeti funkcióját is betölti. Ha eltávolítanánk a fejrészt a torony elvesztené jellegzetességét, ami sok helyen a környéknek különös pompát kölcsönöz. Az építészeknek és a mérnököknek együttesen kell megoldást találniuk a külső homlokzat megőrzésére ha a tartályt valamilyen okból nem lehet megőrizni. A lángvágóval feldarabolt és kiszerelt tartályok helyét ekkor veheti át az új funkció, melyhez gyönyörű kilátás párosul.
Összegezve megállapíthatjuk, hogy a megtartott víztornyoknak a használatuk megváltoztatása révén többféle funkció adható (ez függ a magasságuktól és az alapterületüktől is), mint pl.: lakó- és irodahelyiségek kialakítása, múzeummá és információs központtá való átalakítás, luxus kategóriájú szálloda vagy esetenként különleges egyéb használat (egyetemi meteorológiai szolgálat és hasonlók).

Nagyon fontos szempont az építési költség kérdése. Ha az egységárat nézzük, a hasznos alapterület költsége lakó- és irodahelyiségeknél 1000-6000 DM/m2, átlagosan 1800-3600 DM/m2, múzeumok és információs központok esetén kb. 5000 DM/m2 a kiállítási tárgyak nélkül, a tárgyak bevonásával természetesen az egységköltségek megtöbbszöröződhetnek a belső berendezés értékétől függően, luxushoteleknél 9000-10 000 DM/m2. Az egyéb használati formáknál az irodai használatból kiindulva az egységköltség 3000-4000 DM/m2 -re becsülhető. Ebből kiderül, hogy jellemző egységköltségek a hely fekvése alapján még a szokásos keretek között mozognak, másrészt mindig többe kerül, ha valakinek különleges ízlése van, s például pont egy víztornyot birtokol. Kár lenne, ha a funkcióját vesztett víztornyokat ledöntenék, és nem lehetne őket fenntartani, ezáltal mi is szegényebbek lennénk számos technikatörténetileg érdekes épülettel.

Dr.-Ing. Gerhard Merkl egyetemi igazgató a Müncheni Műszaki Egyetem Víz- és Hulladékgazdálkodási Tanszékén.