A századforduló után egy másik víztorony is épült Berlin-Steglitzben, melyet a temető területén 1916 és 1919 között Hans Heinrich Müller épített a 20-as években elterjedő téglaexpresszionizmus stílusában. Alig használták víztoronyként, s már 1927-ben a torony krematóriummá való átépítését tervezték, azonban ez az építési szándék nem valósult meg. 1994 tavaszán a berlini Riebeling & Friends iroda tervei a torony krematóriumként (kávézóval és urnacsarnokkal) való újrahasznosítását illetően az 1927-es ötlethez nyúltak vissza, és azt korszerű építészeti megfogalmazásba helyezik át.

Halál és építészet
Nyilvánvaló, hogy az építészet, mint a legközismertebb művészeti ág a gyásszal és temetkezéssel kapcsolatos kultúra témai iránt különösen elkötelezett. Gondoljunk csak az egyiptomi építészetre a piramisaik nélkül. Ravatalozó csarnokaink, urnacsarnokaink, krematóriumaink, mauzóleumaink mind a keresztény temetkezési kultúra megtestesítői. A halál és az építészet formai viszonyában az anyag és a részlet metafizikai jelentőségű alkotóelemmé, a geometria és ismétlése metaforává, a fénnyel és a formával való bánásmód a szellemre való utalássá válik. A Berlin-Steglitz-i víztorony tervezett újrahasznosításánál a lépcsőfokok sűrítése és a csigaformából adódó ritmusa elválasztja a gyászolót a kávézótól, és a lapos lépcsőfokokon a ravatalozóba kíséri.

Építészettörténet és épített forma
A Rauhen-i hegyvonulatra épült, 33 m magas víztorony egykor a steglitzi városrész jelképe volt. Toronymagas féloszlopaival és kerek kupolájával a római körtemplomokra emlékeztető, klasszikus formával bír, ugyanakkor téglahomlokzata már az 1920-as években elterjedő téglaexpresszionizmusra utal. A torony építészettörténeti és művészeti jelentőségét a klasszikus körtemplom-építészet hagyományos, szimmetrikus formájának és a korai téglaexpresszionizmus anyagainak és díszítményeinek ötvözése adja, mely erőteljes kifejezésmódjával, újszerű, minőségi megjelenést eredményez.

Paul Kahlfeldt könyvében Hans Heinrich Müller építőmesterrel kapcsolatban rámutat a víztorony és Bramante római Tempietto-ja közötti hasonlóságokra, valamint arra, hogy az oszlopok közötti körablakok elhelyezése és alkalmazása a díszpark melletti dóm (Schinkel alkotása) toronydobjára utal. A torony mindig közrejátszott a városkép alakításában. A tőle délre 1927 és 1931 között felépített település, Wilseder főutcáját, tudatosan a víztoronyra mutató tengelyként alakították ki. Ami az építési helyszínt illeti, Otto Lilienthal a Rauhen-i hegyekről indulva tette meg első repülési kísérleteit.

Használat és újrahasznosítás
Az 1992 ősze óta műemlékvédelem alatt álló tornyot eredetileg Steglitz vízellátására építették, de erre alig használták, mivel a községet már egy évvel a torony befejezése után a berlini vízművek hálózatára csatlakoztatták. 1923-ban Fritz Freymüller tervei alapján a tornyot galériás urnacsarnokká kellett volna átalakítani. Ehhez akkor a 200 m³ térfogatú víztartályt ki is emelték belőle. Azonban az első újrahasznosítás munkálatait hamar leállították. 1926-ban a toronyba újra betettek egy víztartályt, ami a berlini vízműveknek Steglitz-i és Schöneberg-i víztartalékát fogadta magába.

Egy évvel később a steglitzi magasépítési hivatal egy három oldalon nyitott csarnokú krematórium felépítését tervezte a torony előtt, azonban ez az alépítménynél nem jutott tovább. A nemzeti szocialisták hatalomra törése után a tornyot 1935-ben nemzeti szocialista emlékművé alakították az első világháborúban elesett katonák emlékére. Az emlékművet a második világháborúban lerombolták, és a háború után eltávolították.

Újrahasznosítási koncepció: halottak tornya
A koncepció szerint a halottak tornyára áttervezett víztorony a halált szimbolizálja a városban, és a város közepén egy a vidékitől eltérő, városias temetést tesz lehetővé. A halált itt nem nyomják úgy el, mint máshol, hanem a torony a városrész lakói számára saját halandóságukat testesíti meg, és a "Memento mori"- metaforára utal. A toronyban, mint krematóriumban különböző, egyedi gyászszertartásokat tartanak majd. A temetési kultúra összes elemét megjelenítik az épületben, és ezek a gyászolók számára láthatók lesznek.

Átépítési munkálatok
A torony homlokzata, s különösen is a főpárkányzat és a kupola fedése igényel sürgős felújítást, amiről műemlékvédelmi szempontok szerint kell dönteni. Az építész kívánságára a torony belsejében a letisztult szerkezetet meg kell tartani. Így a toronyban még a meglévő vasbeton kazettás mennyezet is megmarad. Mindenesetre a víztartályt és a hozzá kapcsolódó felszereléseket el kell távolítani, hogy a ravatalozónak, a krematóriumnak és az urnacsarnoknak legyen helye. A kisebb egységeket, mint a lépcsők és a galériák, újra felhasználják.
Külső összekötésként a víztoronyhoz egy üvegátjárón keresztül elérhető felvonótornyot akarnak csatolni. Mint a már megvalósult, mülheimi víztorony Aquarius vízimúzeumként való újrahasznosításánál, a felvonótorony új és akadálymentes feljáró lesz a felső és alsó szintekhez. Ebből a felvonótoronyból lehet majd a kávézót, a ravatalozót, a galériás krematóriumot és az urnacsarnokot elérni.

A szintek kialakítása
Az első, a halottaspince feletti szinten van egy rendezvényterem, amit a halottak ravatalozására is lehet használni. A két következő galérián a temetési kultúra tárgyai és az urnák számára van kiállítóhely. A negyedik szinten egy kibővített galérián található a kávézó a kiállítás látogatóinak, akiknek a tekintetét lentre, a rendezvényteremre irányítják. Az eredeti galériából le lehet választani egy területet, hogy a gyászolóknak a kávézóban egy elkülönített termet biztosítsanak.

A kávézótól a kiállításon keresztül vezet az út az ötödik szinten lévő ravatalozóba. A lapos lépcsőfokok csigaformában haladva, a léptek ritmusában vezetik fel a gyászolókat a ravatalozóba. A felemelkedés során a lépcsők közötti távolság egyre kisebb, a sugár egyre rövidebb, úgyhogy a lépcsők egy csigaházhoz hasonlóan fokozatosan egymásba záródnak. A mellvédtől a kávézóba és a ravatalozóba való bepillantást fal zárja el. A gyászolók csak a lépcső végén tudnak odalépni a ravatalozóban lévő koporsóhoz vagy urnához. A koporsót vagy az urnát egy külön teherlifttel lehet a ravatalozóba átszállítani. A teremben az ülőhelyek nincsenek rögzítve, hogy igény szerint lehessen őket elrendezni.

A ravatalozó feletti, hatodik szinten található a kétszintes kialakítású krematórium hamvasztó berendezése. Az alsó szinten egy kis teremben az urnamegtöltésen is részt lehet venni. A felette lévő szinten van egy előkészítő terem, illetve a kemencét innen üzemeltetik. A kiszolgáló személyzetnek egy külön lépcsőt terveztek. A hetedik szinten galéria van a látogatók számára, akik jelen lehetnek a koporsó kemencébe juttatásánál. Itt további urnáknak van hely. A nyolcadik szint kupolatetejű terme az igazi urnacsarnok, ahol 3000 urnának van hely. Ez a megemlékezés helyszíne.

Az urnákat fali rekeszekben őrzik. Ezek a kupolateremben szabadon felállítható és különböző magasságú falak kis térbővületeket, szabálytalan falakból álló nyitott labirintust alakítanak ki. A geometria megtagadásával itt a hierarchiát szerették volna kiküszöbölni. A falszerkezetek kezeletlen acéltáblákból készülnek, melyeknek 40 cm³-es üregeit egyénileg kialakítandó fedőlapokkal lehet ellátni.

A kupolahéjon szétszórva fényáteresztő pontok alakítják ki a csillagos eget, úgy hogy a terem a beeső szórt fény hatására egyenletes félhomályba borul. A kupolatermet kívülről körülölelő galéria által a látogató a hétköznapok fölé és a város tetői fölé emelkedhet, mivel innen a távolba, és az égbe nyúló kilátásra van lehetőség.

Összegzés és költségek
A Riebeling & Friends iroda még megvalósításra váró tervei a tervező érzékenységéről és bátorságáról tesznek tanúbizonyságot, azzal ahogyan a halál és gyász épületben való megjelenítésének témájával bánik. Csak remélni lehet, hogy ez a projekt a maga kb. 5,3 millió DM költségű megvalósításával nem akad el ezekben a szűkös időkben.