Az angol építész John Moore tervei alapján 1868-1872 között Kölnben épült víztorony csupán néhány évig működött városi vízellátási funkciójának megfelelően. Ahogy a századfordulón a népesség jelentősen növekedett, földalatti vezetékes rendszer vált szükségessé. Ezzel el is vesztette a belváros középpontjában álló torony eredeti funkcióját, és luxushotellé való átalakítása előtt műhelyként, raktárként, és a második világháború idején bunkerként működött.

Állag és károsodás
A torony négy koncentrikus pillér gyűrűje, melyek 11 m magasságban összekötő ívekkel és egy 6 m magas körbefutó falazatgyűrűvel van összefogva, kiegyensúlyozott geometriájú szerkezetet biztosít számára. A falgyűrű feletti pillérek kb. 25 m magasan vakboltívekkel, árkádszerűen vannak összekötve. A toronybelsőben a falazatgyűrűk azonos nagyságú szektorokra tagolt tereket hoznak létre, amelyek a középpont felé keskenyednek el.
Egy bazaltcsigalépcső biztosítja a függőleges összeköttetést a torony középtengelyében. A masszív téglafalazatok ellenére a második világháborús bombatámadások következtében elpusztult a torony felső vakárkádokkal díszített része és részben a mögötte levő víztartály is. A 34 m átmérőjű víztorony 35,5 m-es összmagassága a pusztítás következtében 27 m-re csökkent.

1984-ben Holthoff és Pörtner befektetők megvették a tornyot azzal a szándékkal, hogy a rekonstrukció után hotellé alakítsák át az épületet. Konrad L. Heinrich építész számára, akit az átépítési munkák tervezésével és kivitelezésével bíztak meg, nagy kihívást jelentett, hogy a műemlékvédelem és az építési törvény egymásnak ellentmondó előírásait összeegyeztesse.

A víztorony eredeti használatának helyreállítása
Két évvel az épület megszerzése után, 1986-ban elkezdődtek az átépítési munkák a víztornyon. Elsőként a korábbi használat maradványait kellett eltávolítani.
Ez különösen a toronyban még meglévő bunker néhol 1,7 m vastag betonfödémét és az egykori műhely szintjeit érintette. A kb. 3600 m³-es térfogatával típusának legnagyobb síkfenekű tartályát tartalmazta ez a torony. A hegesztett és szegecselt lemezekből készült tartályt már a háború után eltávolították. Továbbá összesen 20000 tonna fémtörmeléket kellett eltávolítani a toronyból, míg az épületbelső eredeti szerkezete láthatóvá vált.

Kilátás
A természetes fény bevezetése az eredetileg ablak nélküli épületbe jelentette az egyik legfontosabb feladatot a tervező számára, akinek ezt az újrahasznosítás során a műemlékvédelmi szempontoknak megfelelően kellett megoldania. A toronytörzs téglafalazatában meglévő vakboltívek kínálták a legjobb lehetőséget. A vakboltíveken belüli falazatot kibontották, és az így létrehozott homlokzati nyílásokat a meglévő architektúrához illeszkedő, tagolt, osztóléces, félköríves ablakokkal zárták. Az újrahasznosítás során a torony eredeti magasságát helyre kellett állítani, ezért a felső toronytraktusban az árkádokat visszafalazták. Ehhez az újjáépítéshez és a további javításokhoz 300000 téglát gyártattak le az eredeti színárnyalatnak megfelelően. Az újonnan helyreállított alacsonyabb árkádsor jelzi ma a 8., és a magas árkádsor pedig a 9. és a 10. emeletet. E szintek külső homlokzatát az árkádívek mögé helyezett szintmagas, hőszigetelő üvegezéssel ellátott, fehérre lakkozott alumíniumprofilokból készült nyílászárószekezetek képezik. Ez a szerkezet statikailag önhordó rácsszerkezet, bukó-nyíló ablakokkal. Az árkádívek felett a toronytetőre (11. szint) egy étterem került, amely követi a torony alaprajzát és szintén oszlop-gerendás szerkezetből (hőszigetelt alumíniumprofilokból és hőszigetelt üvegből) készítették. A tartóoszlopokat itt egy-egy közbenső pillér fölé állították, és sarokmerev kialakítással vezették a ferde homlokzatban tovább, valamint állítható acélhorgonyokkal erősítették az épület magjához.

Áttekintés
A torony alaprajzának középpontjában, egy falazott hengerben felcsavarodó csigalépcső helyezkedik el, ami eredetileg összekötő lépcső volt, és ma szintén összekötő és menekülési útvonalként szolgál. A lépcsőt körülölelő folyosókról érhetők el a hotelszobák. A háromszintes bejárati csarnok folyosói hidakként szolgálnak a téglapillérek között. Ezek a folyosók jól belátható szintekként futnak össze, és szabad rálátást engednek az oszlopok átfedéseire és a boltívekre. Így különböző irányokból érdekes átlátások keletkeznek. A toronyban lévő eredeti öntöttvas csigalépcsőt helyreállították, és az első átjárószintre vezető mellékfeljáróként a bejárati csarnokba építették be újra. A vendégek is megnézhetik a pillérek klinkertégla falazatának elszíneződéseit, melyek a torony belsejének eredeti állapotát mutatják. A csarnokban szinte egy katedrális hangulatát lehet érezni.

Műemlékvédelem kontra tűzvédelem
A műemlékvédelmi kikötéseknek megfelelően az újrahasznosítása során lehetőség szerint az épület eredeti állapotát kell visszaállítani. Ez a szoros értelemben vett műemlékvédő hozzáállás első megközelítésben ellentétben állt az építési törvénnyel, különösen is a tűzvédelmi előírásokkal. Rendszerint akkor beszélhetünk víztoronyról, ha a legfelső, használati szintje a föld szintje felett 22 m-nél magasabban van. Ilyen esetekben a magasházakra vonatkozó tervezési előírásoknak megfelelően a középületekben két, különálló, tűz esetén füstmentes menekülő lépcsőházat kell biztosítani, melyeknek közvetlen kijáratuk van a szabadba. A meglévő állapot és a műemlékvédelmi kikötések miatt csak az újonnan épült főlépcsőházat és a középtengelyben levő csigalépcsőt, mint szükséglépcsőházat tudták felhasználni.

Mindkét lépcsőháznál a menekülő útvonal a 11 m magas előcsarnokba vezet, ami nem felel meg a magasházakra vonatkozó építési előírásnak, mely szerint a menekülési útvonalnak közvetlenül a szabadba kell vezetnie. A tervezésben érintett felek együttes munkájának köszönhetően valósulhatott meg az a szakértői koncepció, amit a Karlsruhe-i Egyetem tűzvédelem-technikai kutatóhelye készített abból a célból, hogy biztosítsa a lépcsőházak és az emeleti folyosók füstmentességét egy automatikusan működő tűzvédelmi szellőztető-berendezéssel, ami a magasházak tervezésére vonatkozó rendelet nem teljesíthető törvényi követelményeit helyettesíti. Ezen kívül egy költséges tűzriasztó berendezést, a vizesblokkokba szellőző-berendezést telepítettek a füstmentesítésre, továbbá egyéb kiegészítő biztonsági intézkedéseket hoztak.

A szellőző berendezés és a fűtés gépészeti berendezéseit hely hiányában megosztva helyezték el: egy részét a torony és a mellé épített mélygarázs között, másik részét pedig a tető alatti vendéglő fölé építették be. Ebben a vonatkozásban is adódtak tervezési nehézségek, mégpedig a megfelelő áramlási viszonyok biztosításában, a szellőztető berendezés felépítésében, annak vezetékhálózatában, a szellőzőnyílások méretében és elhelyezésében, és az egész rendszer szabályozásában. Azért, hogy a lépcsőházak és a folyosók füstmentesek lehessenek, a szellőztető-berendezés segítségével ki kellett egyenlíteni a tűzszakaszok közötti, a külső légköri és a belső terek között fellépő nyomáskülönbséget. A füstelszívó légárama a zónák között a következőképp oszlik meg: a főlépcsőházban tűz esetén 15000m³/h-ás légcserét biztosítanak, (a szellőzőnyílásokat a nyomás és a hőmérséklet függvényében vezérlik). Hasonlóképpen működik a csigalépcső szellőztetése is.

A földszinttől a kilencedik emeletig az egyes szintek folyosóinak szellőzőcsövein 9000 m³/h-ás teljesítménnyel szívják be a friss levegőt, és a füstelszívók segítségével 10000 m³/h-ás teljesítménnyel vonják el a füstöt. A felvonó előtereiben a 3. és 4. emeleten 200 m³/h-ás teljesítményű füstelszívó működik, az 5. és 6. szinten viszont már 400 m³/h-ás, a felfelé áramló meleg miatt. A tűzoltófelvonó levegőztető berendezése 10000 m³/h-ás teljesítményű, a rendszer szabályozása itt is a nyomáskülönbségektől és a hőmérséklettől függ. Az alagsori előtérben 25000 m³/h-ás légcserét biztosítanak, hogy a mélygarázs felől a tűz ne tudjon átterjedni a toronyra.

Minden vészjelző és füstmentesítő berendezés az aggregátorra is rá van kötve biztonsági okokból, hogy a berendezések áramkimaradás esetén is működőképesek maradjanak. A berendezéseket évente erre szakosodott cégek tartják karban, három évente pedig szakhatóság is felülvizsgálja a rendszert.

A belső megformálása
Az újrahasznosítás során a hotel tervezői, kiváltképpen a belsőtervezői számára sok lehetőség adódott, hogy túlszárnyalják a szállodák megszokott formavilágát. Az épület adottságai lehetővé tették, hogy az autentikus környezetben bensőséges hangulatot idézzenek elő.
Így viselik a többségében Andrée Putman által megformált tárgyak a modern belsőtér jegyeit, ugyanakkor lekerekített formáikkal és anyagaikkal (tört üveg, egzotikus fa, rozsdás fémek) mégis szoros rokonságot mutatnak a torony ipari múltjával és tégla architektúrájával. A két félköralakú, belülről megvilágított recepciós pult a nagy téglapillérek előtt kis pódiumként húzódik meg. Mindent egybevetve ez egy nyugalmat árasztó építészeti környezet, amely nem tartalmaz tolakodó, feltűnű elemeket. A szobák, a lakosztályok és maisonettek fényűzőek, ugyanakkor visszafogottak, éppúgy mint az art deco stílusú bejárat. Ahogy maguk a szobák, úgy a fürdők is bővelkednek a gondosan megtervezett részletekben: pl. a mosdókagyló olyan mint egy kis falba süllyesztett forrás, a WC-nek elkülönített bejárata van a legtöbb szobában, és homokfúvott üveg térelválasztóval különül el a fürdőszobától.

Költségek
A bruttó összköltségek -beleértve a mélygarázst és az egységesített gépészeti központot- 63,6 millió DM-re rúgtak, ami érthető az építési feladat műszaki kihívásait tekintve, és azt a tényt, hogy egy különleges rangú, szakszerű rekonstrukciót igénylő műemlékről van szó. Ezek az építési költségek a hotelspecifikus belső munkák: bútorzat, dekoráció stb. nélkül értendőek, ám magukba foglalják az átalakítás bontási munkáit, mint pl. a műhelyfödémek és a bunker. Így adódik a 6500 m² hasznos és közlekedő terület, amely 10000 DM/m²-es egységköltséget jelent. A mélygarázs építési költsége egymagában kb. 4,3 millió DM, a külső létesítmények kb. 1,1 millió DM-be kerültek, ezeket beleszámítva a főépület kivitelezésébe az építési összköltség a következőképpen oszlik meg: vasszerelés és szerkezetépítés 32%, kitöltő-szerkezetek 28%, épületgépészet 19%. A fennmaradó hányad a belső tér kialakítását (bútorok és burkolatok nélkül), gépészeti bekötéseket, jutalékokat, jótállásokat, díjakat fedi le. Belátható, hogy a szerkezetépítés és a kitöltő szerkezetek kialakításának költségaránya a szokásos kereteken belül mozog, eltekintve a bunkerlebontás pluszköltségeitől, ami az építmény költségeinek arányát valamivel megemeli. Az épületgépészet költségei magasak a törvényi előírások miatt, melyek a szellőztető és biztonsági technikára vonatkoznak.

Összegzés
A négyéves átépítési munkálatok elvégzésének eredményeként 1990-ben a kölni víztoronyban egy 12-szintes hotel készült el, 10 egyágyas és 38 kétágyas szobával, 42 Junior-lakosztállyal és maisonettel. A hotel számára Andree Putman tervezett egyedi bútorokat és a kortárs művészeti alkotások között Andy Warhol eredeti műveivel is találkozhatunk. A keletkező többletköltség más szokványos újépítésű szállodákétól eltérően nagyon meghitt, barátságos légkört eredményezett a régi terekben, és ezzel kivívta a hotel vendégeinek elismerését. A szállodák jellegzetes tulajdonságaitól és hangulatától a "víztorony-hotel" esetében jelentősen eltértek, és ez nem utolsósorban az eredeti állapot ihlette légkör által válik érezhetővé.